Prológus

1 évvel ezelőtt

Minden egy nyamvadt díjátadón kezdődött. A legjobb új előadó kategória jelöltjeként izgultam az első sorban, hogy az én nevem mondják ki. A boríték kinyílt, én pedig már ugrottam volna fel a székről, amikor tudatosult bennem az elhangzott mondat.
- Az idei nyertesünk, nem más, mint a One Direction! - óriás sikítások közepette az öt fiú hirtelen felpattant a hátam mögötti sorból, majd ugrálva rohant fel a színpadra, és vették át a díjat, ami engem illetett volna. Ők el nem tudják képzelni mennyit dolgoztam ezért, sokkal többet mint ők öten egyszerre. Abban a pillanatban irigység töltött el. Csak azért mert ők öten vannak, és mert ők fiúk, miért jobbak, mint én? Persze, itt van a sok tinilány, minden országban őket nyomatják, hogy is gondolhattam egy percre is, hogy képes leszek legyőzni őket? Természetesen nem tudtam örülni a sikerüknek, ami talán látszódhatott az arcomon is. Boldogan közelítettek felém, egyikük kezében a díj, amely aztán kézről kézre vándorolt. Amikor mellém értek, én csak egy fintort vágtam az egyik bandatagra, aki észre is vette a grimaszom, és persze mindezt nem tudta szó nélkül hagyni. 

- Majd egyszer eljön a te időd is. - veregette meg a vállam, én pedig felhúzott szemöldökkel néztem a zöld szempárra, és a fiú tekintetéből némi iróniát véltem felfedezni. - Majd ha minket nem neveznek, talán neked is lehet esélyed nyerni, kislány. - vágta hozzám foghegyről, majd gúnyosan elvigyorodott és hátat fordítva nekem a társai után ment. Ott álltam egyedül, leforrázva, és abban a pillanatban azt éreztem, hogy egyszerre tudnék felrobbanni és elsüllyedni. Soha nem beszéltek velem még így, főleg nem ilyen tuskók. Nem hagyhattam szó nélkül az előbbi beszólását, de mégsem eshettem neki a show közepén. Csak ültem és vártam, hogy végre vége legyen ennek a szánalmas műsornak. Majd amikor a színpad sötétbe borult, néhány lámpa fényt adott a jelenlévőknek, mindenki tudta, hogy vége van. Nagy lendülettel iramodtam meg az öt fiú irányába, akik csoportosulva beszélgettek valamiről az egyik sarokban. Megfogtam a göndör könyökét  és egy határozott mozdulattal magam felé fordítottam.
- Na idefigyelj, ki vagy te, hogy így beszélj velem?
- Hé Debie, ezt nem kellene most.. - jelent meg hirtelen a semmiből és húzott arrébb JJ, a menedzserem. - Ebből óriási balhé lesz, az összes újságíró és riporter itt van.
- Nem érdekel. - vágtam hozzá, majd visszafordultam a fürtöshöz.
- Úgy látszik itt valaki nem bírja elviselni a vereséget. - mosolyodott el újra majd a társaira nézett, ami engem még jobban feldühített. Biztos vagyok benne, hogy tudta mennyire is idegesíthet ez az öntelt, beképzelt vigyor, azért vicsorít még mindig rám. Erős késztetést éreztem arra, hogy felpofozzam, csak hogy két erős kart éreztem meg a derekam körül, ami megakadályozta a tervem és elhúzott onnan.
- Mondtam, hogy ne. - pirított rám JJ, majd szépen az iderendelt autó felé kezdett terelni. Hátrafordítva a fejem, még láttam, ahogy hasát fogva felnevet, majd pimaszul kacsint egyet.
Azt hiszem ez volt az az este, amikor elkezdődött a mi harcunk. Harry Styles és Debora Richards ettől a pillanattól fogva lett egymás legnagyobb ellensége, majd egymás végzete is.